- Tisztában vagyok vele, de ez esetben kénytelen vagy így tenni. Ezen kívül más egérutat nem találsz. – Emmett elgondolkodott a férfi szavain, bár hosszú percekig hezitált a döntésén. Az, hogy könnyítsen valamelyest szorult helyzetén és elkerülhesse a találkozást az édesapjával, végül szóra bírta.
- Születésemtől fogva Hillsborrow déli féltekén éltem a családommal, abban a házban, ahol maga is rám talált. – Kezdte tétova hangon. – Az apám ritkán látogatott haza, szinte sosem volt otthon. Ő a munkája végett Satmonban élt és gyakorta küldött haza pénzt a megélhetésünkért, amikor pedig időről időre Hillsborrowba látogatott, szabadidejét mindig a házunk felújításába ölte bele. Az édesanyám a falu pékségében dolgozott, attól függetlenül, hogy az érkezett összegből bőven kijött kettőnkre az étel, a ruha és az iskoláztatásom is. Így teltek a nyugodt évek, míg egy napon az apám hozzánk nem költözött. Alig voltam tizenhárom esztendős, mikor ez megtörtént, és igen furcsa volt a számomra, hiszen alig emlékeztem rá kiskoromból. Az azt követő napok kezdetben békésen teltek, ám napról napra, miután hazaértem a tanóráktól, a szüleim civakodása fogadott. Egyre gyakoribbak voltak az efféle vitatkozások, és a családi fészek hamar átfordult kegyetlen csatamezővé. Az édesanyám derűlátó természete is villámcsapás szerűen változott borússá és megviselté, finom arcvonásai megnyúltak, szomorú ráncai tették koravénné külsejét. Hozzáállása megváltozott, járása sem volt már a régi, tartása életunt lett és keserves. Szörnyű volt végignézni, ahogy az apám tönkretette őt, és iszonyatos bűntudat emésztett legbelül, hogy semmit sem tudtam tenni érte. Az apám hamarosan szemet vetette rám is, és mikor észrevette, hogy néhány hízelgő szóval engem sem tud a felszolgálójává tenni, erőszakhoz folyamodott és nem egyszer megesett, hogy kezet emelt rám is. Két és fél évig kellett otthon ezt viselnünk, hosszú idő volt és én, ha lehetett, elköltöztem volna, ám az édesanyám makacsul ragaszkodott a házunkhoz és bármiféle segítségkiáltás nélkül tűrte ezt az életet. Ahol tudott plusz munkát vállalt, a pékségben is túlórázott, hogy addig se kelljen otthon lennie. Így meglepett, mikor iskola után, egy szeptemberi napon a pékségben jártam, ahol az eladó közölte velem, hogy az édesanyám aznap ok nélkül felmondott. Furcsálltam a dolgot, így hazasiettem, ám azt magam sem gondoltam volna, hogy ami aznap otthon fog fogadni, rosszabb lesz, mint három év rettegése – Emmett hangja reszketni kezdett, ahogy a következő szavakat ejtette ki a száján, szemei előtt látszólag lepergett sok esztendő kíméletlen fintora. – Ahogy az utak felé siettem, már két sarokkal odébb gyanússá vált a koromfekete füst, ami a házunk irányából szökött fel a falu felé. A levegő nehéz volt és baljósan száraz, az utak a szokottabbnál is kihaltabbak voltak. Futni kezdtem, mert a látottak miatt rossz érzésem támadt és a félelmem hamar be is igazolódott, mikor haza értem. A házat, amelyben felnőttem, lángok emésztették fel, és beletelt egy órába, mire a szomszéd faluból érkező tűzoltók és orvosok is Hilsborrowba értek. Az édesanyám nem élte túl az őrjöngő lángok sokaságát, míg aznap otthon tartózkodott füstmérgezést kapott. A rendőrség balesetként ítélte meg a tűzvész pusztítását, mely okozójaként egy apró, jelentéktelen gyertya mécsesre gyanakodtak. Azonban én többet láttam a gyertyafényből lett dühös lángok mögött: az édesanyám halálát. Egyszerűen tudtam, hogy csakis az apám állhat ennek a hátterében, azonban ő a baleset napján a hatodik kerületbe tartózkodott, így nem találhattak ellene kézenfekvő bizonyítékot. A temetésre sem jött el, majd végül a háta mögött hagyta Hillsborrow hegyvonulatait, a házat és benne engem is. Nem sokkal a történtek utána a faluba költöztek az anyai ágú nénikémék is, ők felajánlották a segítségüket, nehéz szívvel kifizették az utolsó évemet az iskolában, illendően megemlítették, hogy odaköltözhetek hozzájuk a régi házból, azonban én maradni szerettem volna a helyen, amit régen otthonomnak nevezhettem. Ennyi az én történetem, remélem feltárta az igazságot, amit annyira meg akart találni – William szótlanul hallgatta végig a fiú szavait, miközben tekintetét a kocsi ajtajára szegezte. Ahogy Emmett is megmondta, a férfi azt a bizonyos igazságot kereste az elhangzott történetben, csak nem tudta összerakni annak darabkáit. Nem értette az üzletember célját vidékre költözése során, nem találta az összefüggést abban, hogy miért ölt bele annyi pénzt és energiát családi házba, ha nyilvánvalóan ő okozta annak pusztulását is. És a feleség, akit hajdanán elvett, majd tönkretett és meghalt, zavaros képet alkotott a csempész fejében. De talán még White feleségénél is érdekesebbnek tűnt a fiú, akit az apja rejtélyes módon most mégis látni szeretne. William minden választ a gyermek lényében látott, bár maga sem találta a fonál végét, továbbra is úgy hitte, hogy Emmett a kulcs az igazság ládikájához.
- Meggyőztél, fiú. Elengedlek, de van hozzá egy feltételem. A szabadulásod érdekében hadd kísérjelek el hazáig. Szeretném még egyszer szemügyre venni a tűzvészt szenvedő házat és ígérem, azt követően híremet sem fogod hallani – A fiú lassan bólintott rá az ajánlatra, mert bár továbbra is gyanús volt számára a vörös hajú fickó, vissza szeretett volna térni Hillsborrowba. William Emmetthez lépett, hogy eloldozta a fiatal karjáról és lábáról a zavaró köteleket, majd a kocsi ajtajához ment és intett a sarokban kuporgónak. - Ha jönni akarsz, akkor gyere! – Mikor Emmett elindult a férfi után, kilépve a fényre, nyüzsgő város utcaképe fogadta. Amíg William az egyszerű lovas kocsi sofőrjével váltott pár szót, addig az ifjú White csodálkozva szemlélte körbe a városi tömeget, a színes kirakatokat vagy a hangulatos utcasarok szökőkútját.
- Mégis hol vagyunk? – Lépett a férfi mellé, miután a kocsi hirtelen elviharzott.
- Az ötödik és a hatodik kerület határán, Chomer városában. Ez a település hajdan a kerületedhez tartozott, azonban határállításkor kihasználva a pozícióját amolyan határvárossá nevezték ki. Amíg Chomer központja bármely más modern várossal felvehetné a versenyt, addig az északi része igen szegényes és elmaradott. – Emmett ugyan hallott már korábban az említett városról, keveset tudott a kerülete déli részéről, hiszen otthona annak legtetején, Hillsborrow védelmező völgyében feküdt. – Azonban vissza kell fordulnunk a chomeri gazdag övezettől, ha mindenképp haza szeretnél jutni.
- Milyen messze vagyunk Hillsborrowtól?
- Gyors vonattal nagyjából egy napnyira, éppen ezért megyünk az itteni vonat állomásra. – William amint befejezte a mondatát, váratlanul elindult, a nagy tömegbe gázolva. Léptei sebesek voltak, egyszer sem tekintett hátra az alacsony fiúra, hogy meggyőződjön arról: útitársa nem szökött e meg mellőle. Tudta, hogy Emmett követi, mert a fiú olyan elveszett volt a számára még ismeretlen helyen, mint az árva kiskutya.
A mozdony belseje tágas volt, számos fülkével beépítve. Emmett vonatjegyét ujjai közt szorongatva foglalt helyet a vörös ülésen, már legalább egy órája hallgatta a jármű zakatolását. Bár a szemben ülő Williamel Chrome óta nem váltott egy szót sem, a fiú kíváncsian meredt ki a vonat ablakán, hogy a kinti világot fürkészve újabb és újabb tájakkal ismerkedjen meg. A csempésznek az idő múlásával feltűnt a fiatal lelkesedése, melyet hiába próbált kezdetben figyelmen kívül hagyni, kérdésével mégis megtörte a hosszas csendet.
A mozdony belseje tágas volt, számos fülkével beépítve. Emmett vonatjegyét ujjai közt szorongatva foglalt helyet a vörös ülésen, már legalább egy órája hallgatta a jármű zakatolását. Bár a szemben ülő Williamel Chrome óta nem váltott egy szót sem, a fiú kíváncsian meredt ki a vonat ablakán, hogy a kinti világot fürkészve újabb és újabb tájakkal ismerkedjen meg. A csempésznek az idő múlásával feltűnt a fiatal lelkesedése, melyet hiába próbált kezdetben figyelmen kívül hagyni, kérdésével mégis megtörte a hosszas csendet.
- Tán nem utaztál ezelőtt még vonattal? – Emmett meglepődve emelte tekintetét a férfira.
- Utaztam már, nem is egyszer. Édesanyámmal gyakorta vonatoztunk a szomszéd faluba, mert ő eredetileg oda valósí volt.
- Ne vedd tolakodónak az iménti kérdésemet, csak feltűnt, hogy mekkora káprázattal tekintesz ki az ablakon.
- Nem erről van szó, félre értés ne essék. Csak eddig, Hillsborrowban, különösen az elmúlt időkben, négy fal volt a világ. És idáig nehezen láttam tovább a négy falon túlra…
- Vagy úgy… - Szegezte le szempárját a férfi a kabin ülésére. Nem sokkal később, William szavaira a fiú is bátorságot merített, hogy feltegyen saját kérdését:
- Egyébként miért akarja még egyszer megnézni az otthonomat? Talán rabláson jár az esze? Bár, abból nem lenne túl sok haszna…
- Igazad van, nem lenne semmi. Vedd figyelembe, hogy a fizetésem azonnal ugrott, mihelyst úgy határoztam, hogy apád kérésétől elvonatkozok. Ezzel nemcsak a munkaadómat haragítottam magamra, hanem önmagában az ajánlat elutasítása is hatalmas pénzveszteséggé vált a számomra. Ha Hillsborrowban mégiscsak találnék valamit az üzletember apád ellen, azzal többet nyernék, mint amennyit most elvesztettem. Ennyi az egész. – A férfi felállt az üléséről, amint a mondandója végére ért. – Pár percre elmennék körülnézni a vonaton, keresni egy helyet ahol rágyújthatok. Örülnék, ha ezalatt nem csatangolnál el.
- Nem szokásom.
- Na persze… - Legyintett ráhagyóan a csempész, majd eltolva maga előtt a vékony ajtót elhagyta a mozdonyfülkét. Emmett még mondott volna valamit a goromba válaszra, ám mire szemeit forgatván észbe kapott, egyedül találta magát az apró helyiségben. Hosszú percek teltek el az egymást követő megállók elhagyásával, mikor a fiú véletlenül észrevett egy különös megjelenésű települést jelölő nagyobb táblát. Üdvözöljük a negyedik kerületben kopott felirat állt rajta, és ezt elhagyva Emmettben annak gyanúja lobbant fel, hogy ismét a bolondját járatják vele. Hillsborrow az ötödik kerületben van és ezt az úti célt még kábultan sem lehetne eltéveszteni.
Mikor a fülke ajtaja ismét kinyílt az ifjú White azonnal megfordult, hogy a rossz vasútra szállást útitársától kérdőre vonhassa, azonban a kabinba betoppant személy nem William volt, hanem egy ismeretlen, fekete öltönyös férfi. Magas alkatú volt, negyvenes éveit járhatta és szúrós tekintettel nézett az értetlen fiúra. Emmett hiába kérdezősködött az idegen váratlan megjelenéséről, azt gondolván, hogy az csak tévedésből lépett rossz fülkébe, válasz nem érkezett. A férfi úgy hallgatott, mintha néma lett volna, és mikor bal zsebében matatva gyanúsan felcsillant egy fényes markolatú pisztoly nyele, a fiú egyből a legrosszabbra gondolván egérutat keresett. Ugyan hezitálva, de kihasználva vékony és alacsony termetét pillanatok hevében kiszökkent az ismeretlen alak és az ajtó küszöbe között, majd futásnak eredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése