- Maga meg mit keres itt? – William azonnal az ismeretlen hang irányába fordult, és a szoba küszöbében fiatal fiú látvány fogadta. Az ifjú testtartása értetlenségről és némi óvatosságról árulkodott, jobb karjában vaskosabb fadeszkát szorongatott. A csempész szótlanul nézte őt, elidőzött társasága küllemét látván, mert azon hiába volt szakadt, ódivatú gönc, és világos barna szemei alatt potyára ült ki a megviseltség záloga, ha hosszú, fekete pilláit és gesztenyebarna haját, mely játékosan orcájára, majd tarkójára kunkorodott, bármelyik kacérabb hölgy megirigyelte volna. Koránál fogva alacsonyabb fiú volt, a bőre hófehéren márványlott.
- Egy bizonyos Emmett Whiteot keresek – A férfi végül válaszra bírta a hangját, és a határozott kijelentés után kíváncsian várta a fiatal reakcióját.
- Mi dolga lenne vele egy ilyen városi szerzetnek?
- Majd megtudja, ha elém járul – A fiú kezdetben félénken kerülte a férfi tekintetét, majd összeszedve minden bátorságát egyenesen a férfi szemeibe nézett.
- Váratlanul betört az otthonomba.
- Meglehet, hogy egy cseppet udvariatlan voltam, de nem áll szándékomban ártani Emmett Whitenak. – Emmett arca még az előbbinél is komolyabbá vált.
- Ettől még nem bízok magában. Oliver is megugatta.
- Kicsoda?
- A kutya. Pedig szelíd jószág – A férfi mélyebb gondolatainak bugyrában káromkodott valamicskét a hirtelen jött fordulatra, majd hosszas sóhajtás után szembeállója elé lépett.
- Rendben van, Emmett, itt véget vetünk ennek a kérdez-felelek játéknak. Egy rövid mondattal elmondom, hogy miért jöttem, ha azt – letekintett a fiú kezében csüngő deszkára – most szépen elteszed – Emmett ujjai a csempész kérésére finoman engedték lába mellé hullani a sima fadarabot.
- Egy rossz mozdulat és a fejéhez vágom… - Vicces fenyegetésnek tűnt egy vékony, alig 165 ujjpercnyit taposó kölyöktől, még William száját is sikerült ezzel mosolyra bírnia.
- Mint mondtam, erre nem lesz semmi szükség, nyugodt szívvel megbízhatsz bennem. Jómagam az édesapád cimborája vagyok. A hatodik kerület fővárosában tartózkodott üzleti útján váltam munkatársává és egyben szoros barátjává is. Ő küldött azzal a kéréssel hozzád, hogy vigyelek Satmonba, mert látni szeretne téged – A fiú egyből megérezte a hazugságot a férfi szavaiban.
- A személy, akit az apámként nevez, sosem érdeklődött igazán a családja felé. Most miért tenne másképp?
- Hidd el nekem, mikor Mr. White személyesen kért meg erre, rengeteg megbánást láttam az arcán és a hangja is szomorkásan csengett.
- Hazudik – A tömör válasz halk volt, mégis határozott, a fiatal szempár haraggal telve nézett fel Williamre. – Tőlem leimádkozhatná a csillagos eget, akkor sem tartanék magával. Üzenem az apámnak, hogyha egyszer összeszedi magát, és nem a személyzetét küldözgetné szét a nagyvilágban, hanem személyesen keresne fel, még úgy is elutasítanám a közeledését, bármit is kérne tőlem. És most kérem, hagyja el az otthonomat – A csempész meglepetten állt a szobában, mintha csak magolni próbálná az üzenetet, melyet a fiú adott fel neki, – pontosabban az apjának.
- Hát legyen, átadom neki. – Mosolyodott el William, majd az ajtó fele vette az irányt, mikor ugyanis elbotlást színlelt, ahogy a festmények között járt, így Emmett lába mellé zuhant. Mire a fiú észbe kapott, már a csempész kezében volt a fadeszka, ám az alattomos merénylet ellen már nem tudott mit tenni, a fején erős, koppanó fájdalmat érzett, a látása elhomályosult, és eszméletét vesztve a padlóra zuhant.
- Habár óvva intettek, hogy egy hajszálad se görbüljön… - Motyorászott magában William, ahogy a mély álomba szenderült fiút nézte, aki jelen pillanatban úgy festett, mintha egy boksz mérkőzés végét járná. – Mindegy! Amiről Silvermanék nem tudnak, az nem fáj nekik.
Nyikorgó hangok csapták meg Emmett füleit, mikor magához tért. Kinyitva szemeit nem látott mást, csak sötétséget, és valahányszor talpra akart állni, végtagjait szúrós fájdalom érte. Ugyan fekvő helyzetében ez aligha lett volna kivitelezhető, mert karjai hátra voltak kötve és a lábain is érződött valamiféle kötélnek a súlya. A fején ékesedő púpba, melyet a saját fadarabja festett rá, minden egyes fülsüketítő zajtól fájdalom nyílalt, és Emmett lassacskán úgy érezte, hogy az alatta levő talaj sem igazán tűnik stabilnak. A fiú legszívesebben segítségért kiáltott volna, de szája be volt tapasztva, így egy aprócska hang sem tudott kiszökni a torkán. Mikor a zavaró hangok alább hagytak, a fekete helység ajtaja megmutatta magát, ahogy Emmett szemeit fény csapta meg. A szokatlan világosság egy lovas kocsi belsejét tárta fel, melyben rengeteg doboz foglalt helyet, mintha csak egy élelmiszerszállítóban találta volna magát. A batárba ismerős, vörös hajfedő tűnt fel, elrablóját látván a fiú tekintete hamar elsavanyodott.
- Nocsak, Csipkerózsika, hát magadhoz tértél? – Kuncogott William, mire a fiú fején némi dacot és sértődöttséget lehetett felismerni, ha már beszélni nem volt képes. – Arra való tekintettel, hogy az apád épségben szeretne viszont látni, igaz egy kis csekélységgel, de könnyíthetek a mostani, gubancos helyzeteden. Nem áll szándékomban kiéheztetni téged, így az esetben, ha nem fogsz segítségért sikítozni, felszabadíthatom a szádat a kellemetlen kötéstől – Az ajánlatot hallva Emmett beleegyezően kezdett bólogatni, mire a férfi ugyan hezitálva, de betartotta az ígéretét. Miután a fiú pár szende pislogást követően kiélvezte, hogy az ajkán ismét tüdejébe gyűjtheti a levegőt, torok szakadtából kezdett neki segítségért kiáltozni, hátha a közelben valakihez, esetleg egy igazságszolgáltató bajnokhoz, vagy egy rátermett helyőrhöz eljut az üzenete. Azonban Emmett meggondolatlan húzása mellé jött a büntetés: William öklétől újabb fájdalmas púp a másik mellé. – Megmondtam, hogy maradj csöndben! – Szegezte a férfi tenyerét a fiú ajkára, majd mikor az fájó fejét cirógatván végre elcsendesedett, a csempész szótlanul hátrébb lépett.
- Az apám mégis mennyi pénzt ígért magának? – Nézett fel a fiú Williamre, aki a kérdést hallva elfordította a fejét.
- Sokat. Előleggel.
- Akkor, azt hiszem… a világért sem akarna megválni attól az összegtől – A férfi ismét Emmettre emelte a tekintetét.
- Csak akkor tennék így, ha cserébe legalább a fizetség dupláját biztosítanád a számomra, és ez valljuk be, a te részedről igencsak lehetetlen feladat volna – A csempész sóhajtott a fiú kétségbeesett tekintetét látván. – Nemcsak nekem, de magadnak is megkönnyítenéd ezt az utat, ha önszántadból tartanál velem. A hatodik kerület határa még két napra van, Satmon pedig háromra. Három napig, egy sötét zárkában megkötözve nem lesz valami kellemes utad.
- Ha az együttműködésemet kéri, azt várhatja…
- Ugyan, miért lázadsz ennyire az ellen, hogy az édesapádhoz vigyelek?
- Maga félreismeri az apámat, ahogyan mindenki más, aki csak találkozik vele.
- Ő a körzet legnagyobb üzletembere, így bármelyik átlagembernek megfordulna a fejében, hogy a vagyona jó részét illegális eszközökkel szerezte meg. Nem kellett ehhez kiismernem, esetleg félreismernem, elég nyilvánvaló, hogyha ilyen sürgősen magához akar rendelni, fontos vagy a szá- - Mikor William száján kiejtette a bűvös mondatot, és az elrabolt Emmettre nézett, hirtelen több pénzt látott a fiúban, mint amennyi Satmonban, Mr. White zsebében várta. Meg akarta tudni, hogy az elhanyagolt gyermeket, akit nyilvánvalóan bármiféle anyagi jav nélkül hagytak hátra, a dúsgazdag családfő most mégis miért akarja oly nagy hévvel látni. – Kedves Emmett White, – hajolt le a férfi az elrabolt fiatal elé – játszunk egy játékot! Mindent elmesélsz nekem az apádról, na meg kettőtök igen különös kapcsolatáról, és én cserébe eloldozlak. Ha a történeted feltárja az igazságot, akár már ma szabad lábon végezheted. Azonban ha füllenteni merészelsz, akár csak egy kicsit is, rosszabb vár rád, mint amit Satmonba érkezésedkor el tudtál képzelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése