1. Különös megbízás

Üdvözlök mindenkit az oldalon! Már több mint fél éve írom eme kis regényemet, és úgy gondoltam hogy miután elértem könyvoldal szinten a 40-50 lapot, csak akkor kezdem el kipakolászni egy blogra a fejezeteket. Most ez megtörtént, remélem azért baráti közösségen túl is lesz olyan, aki vevő az ilyesfajta történetekre is. :) Úgy gondoltam, hogy mivel nagyon is előre járok a részekkel (bár még bőven van mit írni, mire a végére érek) így elhatároztam, hogyha akadna rá a napokban máris pár olvasó, én hamar kitenném a második fejezetet is. Addig is jó olvasást az első részhez, de figyelmeztetés gyanánt ide is levésném: 16 éven felülieknek ajánlom a jobb oldalt felsorolt tényezők végett! Persze, akit ez fiatalabbként sem rémiszt el 'üdv a klubban'. :)

William Tonkint csempésztársai csak a vörös róka néven emlegették, mert a férfi erősen kockázatos munkája mellett gyakorta folyamodott az egykori csalók fényűző módszereihez. Az egészséges lelkifurdalás hiányában tucat számra hagyott hátra maga mögött gyanútlan alakokat, férfiakat és nőket, családokat és magányos egyedeket egyaránt, s mikor az áldozatok fejében megfordult, hogy vagyonuk hiányában lóvá tették őket, az elkövető léte a szürke ködbe homályosult. A fiatal csempész tehetségét lehetett irigyelni, átkozni vagy akár az egekbe magasztalni, mert a vén rókák között oly fürgén járt, mintha maga is egy lenne az éjszaka teremtményei közül.

- Ugye nem zavarja, ha rágyújtok? - Vetette William tekintetét az előtte gubbasztó idősebb férfira, akinek kerekded formája élesen tornyosodott ki a kopár íróasztal mögül.
- Csak nyugodtan... - Legyintett vendége irányába, majd ősz pillái mögül megviselt szemeivel végigpásztázta az iroda minden zugát; a vajszínű tapétát, a sötét szekrényeket és a kopott faliórát is, mintha a fiatalemberhez hasonlóan ő maga is először tartózkodna itt, az öreg szobában. Az öngyújtó ismerős kattanására a helység tulajdonosa ismét szemben ülőjére emelte minden figyelmét, s miután alig hallhatóan megköszörülte a torkát, feltette régóta várt kérdését. - William, van bármely elképzelése arról, hogy miért hívattam ide?
- Őszintén szólva, sejtelmem sincs - Fújta ki a szürke füstöt a cigarettázó férfi, amely furcsa, kacskaringós alakjával próbálta kitölteni a zárt teret. - Csak nem fizetésemelésről lenne szó? - Virult fel az arca, ahogy gyújtósát sötét mellényének a zsebébe csúsztatta, mire a munkaadó magára próbált erőltetni egy gúnyos, kissé lenéző mosolyt.
- Milyen humoros alak maga...
- Ez esetben, akkor épp kirúgni készül?
- Higgye el, én járnék a legrosszabbul, ha kitenném az egyik legjobb emberem szűrét... - Az idősebb férfi szájából most az egyszer valódi, jó kedélyt lehetett kifülelni, bár ez is inkább halk kuncogás volt, mint jóízű nevetés. - Azonban nem tévedett olyan nagyot a fizetése kapcsán, kedves William. Van nekem egy régi jó barátom, nem túloznék, ha azt mondanám, hogy mostanra az ország egyik legtehetősebb üzletemberévé nőtte ki magát - A csempész szemei futótűzként csillantak fel a hallottak hatására. - Tudom, hogy számos feladatot szabtam már ki magára, de ez az eddigiektől egészen másfajta lenne. Szóban forgó barátom, Levis White, a fővárosban él, a családja viszont valami isten háta mögötti faluban, az országhatáron túl.
- Szóval ember csempészet?
- Pontosan.
- Miért pont engem keresett fel rá? Számos erre szakosodott embere közül választhatott volna - A csempész előrehajolt a kényelmes, fotelszerű széken s az asztalon heverő fekete tartóért nyúlt, hogy elolthassa az apró, izzó végű csikket.
- Mr. Whiteal arra gondoltunk, hogy maga lenne erre a feladatra a legalkalmasabb munkaerő. Remek rögtönző képességével és kissé mogorva természetével ezt a megbízást bármely embercsempésznél hamarabb el tudná végezni. Megvan a maga alvilági ismeretségi köre hozzá és természetesen a borsos ár sem maradhat el: barátom negyvenezer kreditet ígért magának, előleggel együtt pedig ötvenezret.
- Ez igen drága mulatság egyszerű ember csempészethez... - Mormogta ökle mögül William, majd fontolgatás közben jobb karjával belekotort elöl ülő, vörös hajtincseibe.
- Mint mondtam, Mr. White sikeres üzletember. Ugyan szemtől szemben vetette volna fel magának ezt a lehetőséget, ez aligha lett volna kivitelezhető, mert az öreg irhája még teljes testőrség mellett is könnyen sebezhető a civilek között. S ha nem fogadná el a jövedelmező ajánlatot, még a nagy William Tonkintól is félthetné a bőrét.
- Bölcs meglátás… - Mosolyodott el William, ám ezt hamar lekaparta arcáról az erős töprengés. - És ki lenne az, akit vidékről kellene átcsempésszek?
- Mr. White fiát, Emmett White-ot.
- A fiát? - A csempész tekintete értetlenséget sugallt a közeli rokoni kapcsolat hallatán. Mikor ezt a másik fél észrevette, hamar a férfi kezébe nyomott egy dossziét, benne a fiú adataival. - Név: Emmett White, kor: 18, született: Hillsborrow - William monoton hangnemben olvasva a kezében szorongatott aktát hirtelen felkiáltott. - De hiszen ez még csak egy kölyök!
- Talán probléma volna?
- Ugyan, dehogy. Cseppet sem tűnik furcsának, hogy egy sikeres üzletember csempésszel hozassa magához a fiát - Az idősebb férfi sóhajtott.
- Nem mint csempészt kérném meg rá...
- Istenem, James, csak mondja ki egyenesen, hogy emberrablásba akar belekeverni! - James Silverman nehézkesen bólintott. - A fiút akarata ellenére kell elhozni Satmonba, azt már ne kérdezze, hogy miért. Ez csakis Mr. White-ra és a hozzátartozóira vonatkozik, a maga dolga csak annyi lenne, hogy kíséretével ráhangolja az ifjú White-ot a családi találkára.
- És ha a kölyök minden egyes porcikájával ennek megvalósítása ellen fog küzdeni? - Silverman felállt az asztaltól és a szoba ablakához lépett, mintha a függöny mögül kitekintve biztosra akarna menni abban, hogy senki sem figyeli őket.
- A fiú a gondjaira van bízva. Mindegy milyen módszerekkel hangolja rá az együttműködésre, amíg egy haja szála sem görbül. A lényeg, hogy épségben kerüljön az apja színei elé - William felkuncogott.
- Emberrablásként indult, végül úgy küldene el, mint egy bébiszittert?
- Sajnálom, hogy lekezelően hatott az iménti leírás, de így van: a fiún egyetlen karcolás nyoma sem látszódhat. - A csempész hirtelen hallgatásba kezdett s fejét lehajtva a padlót nézte. Gondolataiba mélyülve jelen pillanatban csak arra tudott koncentrálni, hogy a hosszú és fáradalmas nap után igazán megérdemelne egy konyaknyi felest, de minimum egy eleganciával teli, édes bort azért, hogy jobb szájízzel gondoljon a holnapra.
- Szóval, William, elvállalná? - A munkaadó némi türelmetlenséggel a hangjában zavarta meg William képzelgéseit, akiről határozottan lesütött, hogy ez cseppet sem zavarja, sőt, talán kedvére állt, hogy kissé hergelheti idősebb társaságát.
- Még átgondolnám ezt a roppant érdekes ajánlatot - Húzott magára egy hálával teli mosolyt. - Ha nem gond, aludnék rá egyet, átnézném a kliens adatait, s fontolóra venném az egész megbízás súlyát. A balga rendőrség már oly régóta keresi a névtelen csalót, a vörös rókát, megfoghatatlan nyomok között tapogatózva, nem lenne szerencsés puszta emberrablásból szerzett bejelentéssel kockára tenni a hírnevemet és a jövőmet. Megvannak a magam korlátai is, kedves James Silverman - Az ősz hajú férfi tekintete megenyhült William szavaitól, mert a férfi hezitáló magatartása valós aggodalmon alapult. - Én a maga helyében is felkötném a nadrágomat. Ha a rendőrség elfogna, mint törvénytelen emberrablót, azáltal a barátja s talán maga is rács mögé kerülne. Mennyi a valószínűsége annak, hogy Mr. White letartóztatása során ne mártsa be magát és a szervezetét is? Az ország legsikeresebb üzletemberének egy csempész társaság váltságdíj reménye gyanánt ellopta egyetlen, édes fiát. Nem is nézne ki rosszul három felkiáltójeles bulvárcímként a napilapok első oldalán – A csempész kajánul elmosolyodott. – Mr. Whitenak pont kapóra esik maga és az emberei, védelmet ad neki, ha a terve rosszul sülne el. – Silverman nagyot nyelt, mert William még nála is pontosabban látta a dolgokat, pedig csak egy alkalmazottja volt a sok közül. Az idős férfi hiába ismételgette magában, hogy ő a munkaadó, a pók a hálója közepén, úgy érezte, hogy nem ő tartja már a markában Mr. Tonkint, hanem fordítva: a csempész hálózza be őt.
- Nem mondom, hogy badarságokat beszél, de… Úgy érzem, hogy időnként túl képzeli a dolgokat a kellő mennyiségnél – A férfi ellépett a kopott barna függönyöktől s határozottabbá váló tartásával próbálta leplezni iménti torpantságát. – A fiú egyedül él. Az édesanyja két éve meghalt egy tűz okozta balesetben, a faluban élő nagynénje az, aki hébe-hóba ránéz a gyermek egészségére, de ezt sem napi szinten teszi. Mire az ifjabb White eltűnéséről bejelentést tennének, az ügy végére pontot tehetünk.
- Vagy úgy… - William arcát kezei mögé temetve ismét töprengésbe kezdett, majd kinyújtva jobb karját felállt és az öregúr elé lépett – Köszönöm az ajánlatát, még átgondolnám a válaszomat.
- Csak nyugodtan törje rajta még a fejét. Megértem, a maga helyében én is fontolóra venném a döntésemet – Rázta meg a fiatalember kezét, majd komótos léptekkel visszavonult az íróasztala mögé és onnan figyelte, ahogy William elhagyta a megnyűtt iroda világát.

Két nappal később a fiatal csempész távirattal üzent James Silvermannak, hogy elvállalja a ráruházott feladatot. A válasz hamar megérkezett egy tömött boríték formájában, benne a tízezer kredit előleggel, egy lakcímmel és egy üzenettel, mely szerint még aznap elindulhat Hillsborrowba. Kerek négy napot kapott vidékre érkezésétől számítva, s miután sikerült a határon átcsempésznie kliensét azt Silverman irodájába, az apja elé kell vinnie.

Alig járhatott az óra dél körül, mikor William kiért a legközelebbi vonat állomására. Elegáns mellényét most elrejtette a sötét színű ballonkabát, melynek mélyéből cigarettát és gyújtóst húzott elő, mialatt másik karján órája apró mutatóját figyelte. Mikor a mozdony megérkezett, a férfi határozott lendülettel lépett fel annak szegélyére, majd annak belsejében méregetni kezdte a szabad kabinok sokaságát. Miután megtalálta a számára legkényelmesebbnek tűnő zugot, fekete aktatáskáját ülése felé csúsztatta, s előhúzott ruhája zsebéből egy apró, két ujjpercnyi cédulát.  Corvin s. 1-es cím szerepelt a fehér papírdarabkán, bár William főnöke nyugodt szívvel üzent a férfinak arról, hogy Hillsborrow igen kicsiny településnek számít az ötödik kerületben, mert összesen három főutcát és négy kisebb mellékutat tartanak számon a lakosai. Minden egyéb csapás zsákutcaként és erdei ösvényként szolgált, ugyanis a csupán 150 lelket hordozó falu maga volt az elzárt vidéki civilizáció a természet lágy ölén. Ahogy a vonat egy napos járása után közeledni kezdett végállomása felé, a városi szemnek megszokott kormos épületek, embertömegek látványa és a koszos kémények füstje szertefoszlott, majd helyét egy egészen más világ vette át. A messzi zöld tájból lassacskán kirajzolódtak Hillsborrow körvonalai, és vele együtt a falut körülölelő keleti erdő szépsége is, amely úgy fonta körbe a szélső házakat, mintha védelmezni próbálná azok lakóit. A hosszú út után a mozdony végül megállt, azonban az utolsó megállóban a leszállóik száma, William-el együtt, alig haladta meg a tíz főt. Mikor a férfi leszállt az utolsók között körbecikázta egyszerű környezetét, majd elindult a megadott utcanév irányába. A levegő friss volt és élettel teli, vidáman karolt bele a nyár végi szelével William fürtjeibe, aki hamar rátalált a kártyán szereplő ház számára, a kevély utca választék rendszerében. Az épület falairól megnyűtt, fehér vakolat omladozott, a tető rozsdás volt, a kémény pedig félkész. Nehéz volt elhinni, hogy egy pénzel teli üzletembernek a fia egy ilyen lepukkadt házban éljen, pedig a csempész nem tévedett, az ajtó mellett virított a 11-es házszám. Ahogy a férfi a bejárat felé közeledett, fekete pásztorkutya lépett az útjába, s az addig ugatott a váratlan betolakodóra, amíg William közelebb lépve az ebhez, méregzöld szemeivel odébb nem riasztotta a házőrzőt. A kutya nyüszögve, fülét, farkát hátra csapván préselte magát az épület oldalához, és onnan figyelte tovább az ismeretlen alakot. Az ajtó ugyan zárva volt, de öreges fából készítették, a csempész egy rúgásával fel tudta nyitni azt.  Belépve a küszöbön, a ház belső körülményei semmivel sem festettek jobban, mint az otthon omladozó külseje. A tapéta teteje koromfekete volt, és néhol beázás jelét mutatta, a szobák szegényes bútorzattal rendelkeztek, mintha csak egy elavult hétvégi ház lett volna. A bejárat hallja egy kisebb konyhaféleségre nyitott, mellette fürdőhelyiséggel és egy annál is kisebb raktárral, melyben egér cincogott. A poros házikó leglényegesebb része azonban az előszoba melletti rozoga csigalépcső volt. Mikor William fellépett rá, az alatta levő lépcsőfok megnyikorgott, némelyik fadeszka pedig port és pókhálót tüsszögött fel a férfi súlyától. Már William is úgy hitte, hogy a régi viskó lakatlan volt, mikor felért a lépcső tetejére, majd meglátta az ott rejtőző helységet. Fehér szoba várta az emeleten, szemben nagy keretű, nyitott ablakkal, s az azon beszökő lemenő napfény gyönyörű sugarakkal világította meg a szoba minden részét. A padló egész felületén festmények és rajzok foglaltak helyet, még az ágyat és a bútorokat is papírok temették el. A férfi szinte félve tette le a lábát a földre, úgy keresett sötét lyukakat a fehér lapok között. Lehajolva egy nagyobb festménykupachoz véletlenszerűen kihúzott egy papírost, és az arra ecsetelt alkotáson kezdett el fantáziálni. Gondosan megfestett fűzfát tartott a kezeiben, melyet az éjszakában különös módon táncoltak körbe a sárga fényű szentjánosbogarak. Titokzatos, megnyugtató mégis kissé szomorkás hangulatot árasztott magából a kép, még az érzéketlen William tetszését is képes volt elnyerni. A pillanat szépségét pedig tovább fokozta az ablakon beszökő, finom szellő, mely magával rántva pár lapot, megsétáltatta azokat a szoba közepében. Ezek olyan kecsesen hullottak le a férfi lábai elé, mint a tavaszi virágszirmok, ám a csempész nem kalandozott el a festői látványtól, mert a fülét háta mögött zajongó léptek csapták meg. A nyikorgó csigalépcső végétől egyre közelebb értek a hangok a terem elejéig, s a zaj tulajdonosáról William akkor még nem is sejtette, hogy ő lesz az személy, aki a feje tetejére fogja állítani az addigi életét.