4. Adams Wood

A mozdony kihaltsága hamar feltűnt Williamnek, és ezt látván rossz érzése támadt. Morgolódni kezdett, mikor visszatért a közös fülkéhez, melyben Emmettet hagyta. 

- Megmondtam neki, hogy ne hagyja el a helyét! – Sóhajtott, és kitekintett az ablakon, melyről eszébe jutott a tábla, ami a határon feküdt, és ami feltűnhetett a fiúnak is. Sejteni kezdte, hogy útitársa a kerület számát meglátván távozott az azt követő, legközelebbi megállónál. William biztosra akart menni abban, hogy a dolgok valóban úgy történtek, miképpen azt képzelte, mert a fiatal White eltűnésénél még gyanúsabb volt a többi utas hiánya. Igaz, a negyedik kerületbe érve igencsak megfogyatkozik a vonaton tartózkodók száma, de azért mindig  akad néhány fura szerzet, akik az alvilág kerületét választja célállomásul.

Elindulván, a férfi a vonat kocsi hátulja felé vette az irányt, és a hosszas, üres fülkék után csak a még szegényesebb vagon hátsó ajtaja fogadta, mely mögött vaslánc kötötte magához a mozdony utolsó kocsiját. A csempész csakhogy nem hátat fordított az életveszélyes kijáratnak, mikor ismerős hang segélykiáltását hallotta meg a túloldalról. Ugyan meggondolatlan döntésnek tűnt, de William kitárva a vonat ajtaját kitekintett a döcögős járműről, majd zavaró, éles szél csapott a hajába. Mikor a Nap vakító fényét és az erős szellőt megszokva szemeit ismét kinyitotta, a szemközti szerelvény tetején Emmettet pillantotta meg másik két férfi társaságában. Egyikük lefogván a fiút azt a mozdony széléhez tartotta, mialatt a fekete ruhás alak észrevette a vörös hajú férfit a másik végleten. Az idegen a betolakodó felé fordult, és elhangoztatott valami rövidke mondatot William számára, melyből a csempész a zajos távolság miatt csak néma tátogást olvasott le: megfogtunk.

- Sajnálom, öcskös, itt vége számodra…. – Nézett ismét a fenyegető fickó Emmett irányába, és zsebéből elővéve pisztolyát a fiúra szegezve, ujját a ravaszon tartotta. A fegyver eldurrant, de nem az ismeretlen férfié volt a hangadó, hanem azé, amelyik William kezében termett saját zsebe mélyéről. A golyó eltalálta a nagydarab férfit, az pedig mit sem törődve társával, utolsó leheletet véve megszorította stukkerét, és a csempész helyett a szerelvényeket összekötő láncot vette célba töltényével. A vagonok közti kampó furcsa nyikorgást hallatott a megszenvedett kártól, jóllehet már csak a lélek tartotta össze a száguldó vonat két ezen részét. A másik támadó meghökkent a történtek láttán, és ez az idő épp elegendő volt William számára, hogy az ajtó küszöbéből célozva golyót repítsen a zavart alak combjába is. A megsebzett a rémülettől elengedte a fiú karját, maga pedig egyensúlyt vesztve lezuhant a sebes kocsi tetejétől a cikázó mélységbe. Emmett a kocsi tetejéhez, négykézláb próbált hozzásimulni, hogy véletlenül se járjon hasonlóan, mint elrablói, majd elmászva a vagon elejére tekintetével megkereste Williamet. Észrevéve a lenti, megtépett láncot, a szíve a torkában kezdett dobogni, és az alatta levő vasút is egyre csak cibálta botladozó testét. Az előtte elterülő, törött lánc olyan volt a szemében, mint egy szakadni készülő szénaszál, vagy egy madzag az olló két pengéje között. 

- Kölyök, hallasz engem? – Kiáltott fel William, mire a másik fél bólintott. – Ugranod kell, különben a szerelvény veled együtt válik le! – Emmett nagyot nyelt, mikor letekintett az alatta levő, váltakozó talajra, felállni sem volt képes, nemhogy ugrani. 

- E-ez nem fog menni…

- Ha így állsz hozzá, persze hogy nem fog! – A fiú hangja reszketett, és torka összeszorult valahányszor az ugrást fontolgatta, Az előtte elhelyezkedő instabil rés hegyszerű szakadékként jelent meg előtte. 

- Ide figyelj! Nem lesz semmi gond, el foglak kapni!

- Nem bízok magában! – Ordított le. – Eddig egyszer sem tartotta a szavát, most miért lenne másképp? Ostoba voltam, hogy hallgattam magára, és beleegyeztem, hogy elkísérjen ’hazáig’… 

- Most is ostoba leszel, ha nem ugrasz! Meg fogok mindent magyarázni, csak tedd meg amit kérek! A korai halálodat akarod lelni? Ugye nem? – A fiú a fejét kezdte el rázni, azonban végtagjai a félelemtől odatapadtak a vasút fedelére. – Akkor tudod jól, mi a teendő! Bevallom, háromszor is félrevezettelek, de azok voltak az utolsók. Megígérem, hogy több ilyen nem fog előfordulni. 

- De mondtam már, hogy képtelen vagyok rá! – Kiáltotta, miközben a szemeibe könny futott, a félelem elvette az eszét, képtelen volt már józanul gondolkodni. 

- Megértem, hogy ezt mondod, de gondolj az édesanyádra! Ilyen rövid életet szeretett volna a saját fiának, mikor a születésétől kezdve érted élt? – A kabin láncából vészjósló moraj tőrt fel melybe az egész mozdony beleremegett. – Ezt szerette volna?!

- Nem!! – Jött a hisztérikus válasz. 

- Ezért kell megbíznod bennem, csak most az egyszer! Emmett, kérlek, ugorj! – A férfi kitárta a karjait, hogy sürgesse vele Emmett döntését, aki az ösztönző beszéd hatására kinyitotta szemeit és a szemben fekvő vagon felé emelte figyelmét. Felállt a reszkető fedélen, első lépteit lassan és esetlenül tette meg, mint az újszülött borjú. Mikor az instabil szerelvény váratlanul megcibálta a lábait, a fiú megbotlott, és nem sok kellett akkor ahhoz, hogy az ellenerő magával rántsa a sínekre. Emmett a kocsi elejére kúszva ismét talpra állt, majd megkereste William tettre biztató tekintetét, majd ugrásra készült. Lábai elengedték a vonat tetejét, egy pillanatra úgy látszott, mintha megállt volna a levegőben. A zuhanás még a vágány tetejénél is rémisztőbbnek tűnt, azonban a fiú pontosan William karjaiba esett. A mellettük vadul kalimpáló szerelvény lánca végül elszakadt, és a síneken felfordulva addig forgolódott a távolba, míg fel nem robbant. A katasztrófa hangját hallva a fiú ujjai akaratlanul is belemarkoltak a csempész ruhájába, mert félelmetes volt belegondolni, hogy mi történt volna akkor, ha egy perccel is tovább időzik a mozdony tetején. Emmett agya még az eget rengető történések feldolgozásán járt, mikor William elengedve a fiút, belépett a kabinba és bezárta maguk mögött a kocsi rozsdás ajtaját. 

- K-kik voltak ezek? – Szólalt meg Emmett, kissé remegő hangon. - Talán az apám küldte volna őket?

- Nem hiszem. Az apádnak semmi haszna nem származna abból, hogy megölet téged. Ezeknek rám fájt a foga – A férfi kitekintett a hátsó ablakon, mintha csak leellenőrizné, hogy a két támadó valóban a semmibe veszett, és nem csak puszta illúzió volt az iménti baklövésük. 

- Lenne itt még valami a történteken kívül… - Motyogta Emmett. – Volt velük egy harmadik ember is. 

- És erről miért csak most szólsz?! – Emelte fel a hangját William. 

- Most jutott hirtelen az eszembe. Ha nem rémlik kis híján alig pár perce robbantam fel a vasút kocsival. 

- Mikor láttad utoljára?

- Csak egy pillanat hevére láttam. Mikor a vonat az utolsó megállónál hosszabb ideig csak állt, a két támadó elkapott, majd bevonszolva az utolsó vagonba felráncigáltak annak tetejére. Abban a vagonba láttam egy röpke másodpercre, olyan volt, mintha az egyik férfi átnyújtott volna neki valamit. 

- Nyilván egy fegyver volt – Mormogta William. – Azt állítod, hogy a legutóbbi megállóba érzekéskor láttad? 

- Igen.

- A vonat hosszabb szünetet tartott, mint kellett volna, és az utasok is nyomtalanul eltűntek. 

- Talán ő is leszállt. A gyanított fegyver pedig nem fegyver volt, hanem pénz. – Egyre nagyobb önbizalom járta át a testét, ahogy Emmett érvelésbe kezdett. Ezen még a mogorva csempész is meglepődött, és kezdte úgy felfogni az egész találgatósdit, mint egy detektív játékot. 

- A harmadik fél valószínűleg cinkos volt. Ismerem a fajtáját, ezek még a nap fényétől is féltik a bőrüket, nemhogy fizikailag is kivegyék a részüket a merénylet piszkosabbik felében – Gondolkodott el a férfi.  – Tehát, állításod szerint feltételezett pénzt kapott a másik kettőtől. Vagyis az emberünk még a vonaton van. – Hajtotta le tekintetét a döcögő padlóra, majd hirtelen felkiáltva kezét enyhén homlokához csapta és a fiúra nézett. – Hát persze! A mozdonyvezető! Ő az egyedüli, aki szabályozni tudja a vonat állását minden megállónál, és pár cinkossal együtt ez idő alatt hamar ki lehetett üríteni a járgány kabinjait, mondván hogy technikai hiba lépett fel, várják meg a következő mozdonyt – Emmett nagyokat pislogott a férfi szavain, és mire hozzáfűzni valója akadt a különös feltevéshez, William már rég úton volt a mozdony sofőrje felé. A csempésznek ugyan várnia kellett egy keveset a következő és egyben az utolsó megálló beértéig, mert a többi szerelvényen képtelen volt átjutni, amíg a vonat mozgásban volt. Ahogy a jármű a síneken megállt, William elhagyva a kocsiját kilépett az állomásra, megállt a vasút előtt és várt, hogy annak vezetője is kimerészkedjen. Mire Emmett is beérte a férfit, a csempész mellé állt, amíg mozdony legelső ajtaja kinyitódott, majd megjelent egy idősebb, őszülő, bajszos férfi. 

- Ő volna a mi emberünk? – Fordult William a fiú felé.

- Azt hiszem igen. Ugyanazt a mélykék egyenruhát viseli, amit korábban láttam.

- Maga volna a harmadik cinkos? – Kiáltott a csempész az idegen irányába. 

- Ki kérdezi?

- Az lényegtelen. Csak vallja be, hogy maga volt. Ez a fiú volt az, – mutatott Emmett irányába - akit a társaival együtt megpróbált megölni. 

- Fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Rázta meg a fejét az ismeretlen férfi. Értetlen tekintetét az előtte állókra szegezte.

- Dehogyis nem tudja!

- Egyáltalán nem tudom! És ha most megbocsájtanak, mennék tovább a dolgomra… - Hadarta a mozdonyvezető, ám az útját elállta William, aki a férfi elé lépve, fenyegető tekintettel meredt le a zavart fickóra. 

- Mutassa a zsebeit, mi lappang bennük! Talán egy stukker a kölyökre tartogatva, amíg lankad a figyelmem? – A csempész előhúzta saját fegyverét, majd azt a férfi homlokához szorította. Annak bőre falfehérré vált, arcvonásai valós félelemről tanúskodtak. 

- E-ezt meg mire véljem? – Hebegte. 

- Nem hallotta? Ürítse ki a zsebeit. Különben elbúcsúzhat az életétől. – Reszketésében a sofőr nagyot nyelt,  végül felemelvén kezeit, hagyta hogy William maga rabolja ki a kabátja tartalmát. Néhány jelentéktelen papír fecni, pár érme, egy vezetői igazolvány és egy boríték került ki a ruha kis erszényeiből. Fegyver nem volt köztük. – Ezt meg mire véljem? Egy egyszerű vasutas számára túl nagy fizetség lenne – Tartotta fel az elkobzott borítékot, amelyben kilencezer kredit lapult. 

- Hát, a mozdonyvezetői állásból valóban nem jönne össze ennyi pénz – Kezdett neki az idősebb férfi. – Alig volt egy órája, hogy a vonatra felszállt két alak, akik arra utasítottak, hogy fél óra alatt ürítsem ki a vonat belsejét. Nem adtak indokot a kérésüknek, így nem voltam hajlandó teljesíteni amit kértek, azonban magához hasonlóan pisztolyt rántottak és halálosan megfenyegettek, így nem volt más választásom. Miután megtettem amit kértek, egyikük a kezembe nyomott egy borítékot, és azt mondta, hogy a hallgatásomért cserébe kapom, és ha nem teszek úgy, ahogy mondják, akkor megkeresnek és végeznek velem ahogy a családommal is. 

- Érdekes kis történet - Jegyezte meg a csempész. – A két fickó származásáról semmit sem tudott meg, mialatt az együttműködését erőszakolták ki? 

- Az égvilágon semmit. Higgye el, ez minden, amit tudok, és ezzel most minden szerettemet veszélybe sodortam.

- Ezt csakis magának köszönheti – Szólalt meg William, hangjában az együttérzés halvány szikráját sem mutatva. 

- Nem volt más választásom, különben helyben végeztek volna velem. Egy valamit mégis hallottam az egyik fickótól – A vörös hajú férfi épp, hogy ellépett a megrémült mozdonyvezetőtől, a különös mondatra ismét megfordult. – Nem hallottam tisztán, de valami ilyesmit diktált a hátam mögött a másiknak: itt rejtőzik a Vörös Róka a mozdonyon, eldurran a vadászpuska, tenni kell a kártevők ellen – Ugyan az egymást követő mondatok badarságnak tűntek, Williamről lesütött, hogy nagyon is értette az üzenet jelentését. – Mikor a két férfi észrevette, hogy hallgatóztam, csak annyit mondtak, hogy adjam át ezt az üzenetet a Vörös Rókának, tudni fogom, hogy ki lesz az. Hallottam már az évek alatt a Vörös Róka néven futó ördögről, úgy tudom évek óta körözik. A fivérem rendőr, gyakorta mesélt nekem erről a láthatatlan csalóról, a név nélküli gyilkosról, de sosem hittem volna, hogy egyszer személyesen fogok találkozni vele. 

Nem tűnik túlontúl meglepettnek – Állt William ismét a férfi elé, aki erre halk kuncogásba kezdett. 

- Nem, nem vagyok. De a fivérem az én helyemben bizonyára kiugrana most a bőréből. 

- Értem… - Mondta a csempész, majd lepillantott a vasutas egyenruhán lógó cédulára, és leolvasta onnan a férfi nevét. – Adams Wood, remélem tudja, hogy mi következik most. Megígérem, hogy sem a fivérének, sem a családja többi tagjának nem esik bántódása, senki sem fogja többé zargatni őket. 

- Tudom jól – Suttogta. Amikor meghallottam a vonaton a Vörös Róka nevet, már akkor tudtam, hogy mi fog várni rám. Akit két ilyen nagy személy el akar hallgattatni, az hiába bujkálna tovább a sötétségben, bárhol megtalálnák. Vénember vagyok már, de a halált bátra vállalom, így legalább a családomat megmenthetem. 

- Pontosan – Emelte ismét a férfi homlokához pisztolyát. 

- Állj! – Kiáltott közbe Emmett, váratlanul kettejük közé ugorva. – Miért akarod kivégezni ezt a férfit? Hallottad, hogy ártatlan! 

- Túl sokat tud. Előbb vagy utóbb mások jönnének megtenni helyettem. Így csak kedvezek neki, enyhítek a várakozáson, a fájdalmain.

- Azzal, hogy egy golyót akarsz repíteni a fejébe?! – Makacskodott a fiú.

- Azzal, hogy feloldozom a  rettegés súlya alól! Ezért most állj félre!

- Én ugyan nem fogok!

- Emmett, ne pendítsd a húrt, amíg el nem szakad! Azt mondtam, hogy állj félre, különben vele veszel!

- Hát legyen! De amíg én itt vagyok, nem hagyom, hogy embert ölj – William ujja a ravaszra tévedt azt a fiú fele tartva. Mélyen a dacos szemekbe nézett, karja meginogott, a máskor határozott végtagjai most mozdulatlanok és tétovák voltak. Végül fegyverét leemelte szembeállóiról. Emmett nagyot sóhajtott, nem gondolta volna, hogy William a legvégére csak a szavaival tűnik eltökélt gyilkosnak. A csempész váratlanul megindult az állomásról kivezető út fele, egér utat hagyva az idős férfinak. William sem gondolta volna, hogy pont az a személy fog felé egy köszönömöt kiáltani, akit alig egy perccel ezelőtt próbált eltenni láb alól.

- Ne nekem köszönje, hanem annak az idegesítő kölyöknek, ott – Mutatott Emmettre. – De attól, hogy ma életben maradt, még ne kezdjen örülni. Sokan fognak még jönni, mind hozzám hasonlók, akik egy percig sem fognak hezitálni az életén – Szólt Adams Wood irányába, majd a nem sokkal köztük álló fiúra nézett. Hosszasan figyelték egymást, majd szavak nélkül intett Emmettnek, és a fiú ezt észrevéve a férfi nyomába eredt. Az állomáson maradt mozdonyvezető még sokáig figyelte a napnyugtában távozó két alakot és a festői tájat fürkészve arra gondolt, hogy most az egyszer ő fog mesélni a fivérének tolvajokról, rendbontókról, gyilkosokról és egy fiúról, aki látszólag meglágyította a Vörös Róka szívét.