5. Életmentő pincérnő

Emmett lassan nyúlt le az asztalon heverő kávés pohárért, és mikor belekóstolt annak tartalmába, keserű fejjel nézett körbe a kicsiny vendéglőben. Nem értette, hogy a helyiek miként képesek liter mennyiségben fogyasztani ezt a fekete és híg löttyöt, amelynek nemhogy fojtogató íze volt, de semmi koffeintartalommal nem rendelkezett. Pedig a kávé ébren tartó erejére most mindennél jobban szüksége volt, mert az utóbbi egy hétben, William társasága mellett naponként alig aludt többet pár rövidke óránál. 

- Most pontosan merre is tartunk? – Vetette fel kérdését az előtte ülő férfi felé pillantva, akinek alakja alig látszódott ki a kezeiben csüngő, jókora újságtól. William úgy lapozgatta maga előtt a vastagabb napilapot, mintha elmélyült nyugdíjas ember lett volna, válasza közben egyik arcvonása sem rezzent ki a lapok sokasága mögül.

- A negyedik kerület fővárosába, Moorba. Legalábbis egyelőre. Nem időzhetünk túl sokáig ebben a déli kisvárosban, mert a megjelenésem híre gyorsan elterjed.

- Miért ne térhetnénk vissza egyszerűen csak Hillsborrowba? – Sóhajtott a fiú, mire William tekintete előmerészkedett az újságpapírok mögül. 

- Ostoba. Biztosra veszem, hogy az apád emberei már rég a feje tetejére állították Hillsborrowt és környékét. A munkaadóm által kiszabott határidőm már jó ideje letelt, ha a feladatom szerint cselekszek, most Satmonban ücsörögnél az apád társaságában, én pedig valahol messze keleten, tömött zsebbel élném az életemet tovább. Arról nem is beszélve, hogy az apádtól kapott előleg nálam maradt. Már nemcsak téged keres, hanem engem is, éppen ezért öngyilkosság lenne visszatérni az ötödik kerületbe – Emmett a férfi szavait követően elhallgatott és kitekintett a mellettük díszelgő ablakon. Bosszantotta a jelenlegi helyzete, de ebben a rejtőzködő időszakban nem tudott másra hagyatkozni, mint Williamre. 

Múltak a percek, és az asztaluk köré kínos csend gyülemlett, melyet a legközelebbi pincérnő megjelenése zavart meg.

- Felvehetem a rendelésüket? -  Kérdezte nyájas hangon, mire a csempész véglegesen leemelte maga elől a meggyűrt magazint. 

- W-Will?! –A fiatal pincérnő váratlanul felkiáltott. – Édes istenem… évek óta nem láttalak!

 - Marianne? Te meg mit keresel itt? – A férfi morcos hangulata hamar megváltozott, és ezzel Emmettet is sikerült meglepnie. Tekintete zavartan Williamre tévedt, majd az ismeretlen hölgyre. Marianne csinos felszolgáló ruhát viselt, alján enyhén fodros szoknyával.  Sötétbarna haja csaknem derekáig ért, a karjaiban tartott ezüsttálcát szorosan magánál tartotta, mialatt barna szemei csillogni látszottak, ahogy a férfit figyelte. 

- Moort elhagyva alig volt két hónapja, hogy elkezdtem itt dolgozni. 

- Nocsak. Daniel is jött veled? – A Daniel név hallatán Marianne derűs arcát felváltotta a keserűség és a gúny. 

- Nem, ő tudtommal maradt a fővárosban. Összejött valami libával a hátam mögött, hát ott hagytam. Gyakorlatilag azóta egyszer sem beszéltünk, de felőlem… akár éhen is pusztulhatna az a  görény ott, ahol van – Emmett hátán végigfutott valami rideg és félelmet keltő érzés, ahogy a füle hallatára fordult át az iménti kecses hang valamiféle ördögi szólamúvá, de szerencsére csak pillanatok hevéig tartott ez a változás. A dühöngő házisárkány képe hamar szertefoszlott, mikor a kedélyek csillapodni kezdtek, és Marianne hamar visszanyerte minden addigi báját. – De inkább te mesélj magadról, Will, minthogy az én katasztrofális szerelmi életemet hallgasd végig! Mégis mi szél hozott vissza az isten háta mögé? – William közelebb hajolt a pincérlányhoz, mintha csak egy titkot próbálna elsuttogni neki.  

- Moorba tartok, egy ismerősömhöz. Na meg a rendőrség mellett elkezdett szimatolni utánam valaki más is, úgy gondoltam, hogy itt, a negyedik kerületben, egy kis időre levakarhatom magamról az illetőt. 

- Te aztán semmit sem változtál – Villantott egy gúnyos mosolyt Marianne. – Ugyanaz a mogorva férfi, ugyanazzal a titokzatos légkörrel. És apropó, látom, lecserélted az éjszakai pillangóidat. Már a fiatalabb fiúcskákra is nyitott vagy? – Kacagott fel a lány Emmett irányába tekintve, amire Williamtől válasz gyanánt csak az arcára kiülő felháborodás érkezett. Nála még Emmett körül is bosszúsabb légkör alakult ki, és végül a fiú mindkettejük nevében kifakadt. 

- Nem talált! – Szólt közbe. – Az unokaöccse vagyok, Emmett. 

- Unokaöccse? – Marianne szemei kissé kidülledtek a meglepettségtől. A fiú bólintott, de William szokatlanul hallgatag volt. Az nem tiltakozott és nem is helyeselte Emmett magyarázatát, kávéját lecsúsztatva hagyta, hogy sodródjon az árral. 

- Ez esetben elnézést kérek. William sosem mesélte, hogy lenne unokatestvére. Bár másról sem igazán mesélt eddig. 

- Hát igen. Ő már csak ilyen… - Húzott magára egy kínos mosolyt Emmett, majd tekintetét jelzésképp a férfira emelte. Segítséget szeretett volna, nem állt fogára, hogy egyedül húzza el ennek a bugyuta színjátéknak a nótáját. 

- Bizonyára fáradtak lehettek a hosszú út után. Az ember ritkán téved a negyedik kerületbe, főleg, hogy a határait újabban városőrség védi. Nem csak a kerületbe látogatás vált sokkal nehezebbé, az innen való elutazás is sokkal macerásabb lett. 

- Városőrség? – Kapta fel a fejét William. 

- Igen. Gyilkosság történt pár napja a fővárosban, valaki megölte a polgármestert. Így érhető, hogy őrizetbe vették a határokat. Egy hozzád hasonló alvilági szerzetet keresnek, Will – Marianne szavaira a férfi összeráncolta a szemöldökét. – Úgy hallottam, hogy ma a vonatokat is leállították, amíg a rendőrség őrizetbe veszi az állomásokat. Úgy tartják, hogy a gyilkos még mindig valahol ott bujkál Moor környékén.  Meglepő módon a bűnüldözők sem restek, a napokban már erre is elkezdtek szaglászni, mint a jól megfizetett kopókutyák. A helyetekben én óvatosabb lennék, Will helyzetét is figyelembe véve. 

- Akkor hogyan tudnánk eljutni innen, a távoli délről, fel Moorba? – Szólalt meg Emmett, mintha csak William gondolatait ejtette volna ki a száján. 

- A lovas kocsi szolgálat ugyan drágább valamivel, mint a mozdony, de szerintem megteszi, viszont felajánlanék mellette egy másik lehetőséget is. Az emberek egyre türelmetlenebbek, a vonatok sem állhatnak örökké fedél alatt, így szívesen elszállásolnálak titeket, amíg a vasutak újra nem válnak használhatóvá.  Kimerültnek tűntök, és tudom, hogy az otthonom sem egy luxusszalon, de az ajtóm nyitva áll előttetek – Az ajánlat hallatán a fiú szemei gyermekded módon kezdtek neki csillogni, és ezt Emmett bátran meresztette a mogorva Williamre. Úgy tűnt, a férfit egyáltalán nem hatotta meg az ilyesféle báj, mert az érdeklődés halvány szikráját sem mutatta ki. Végül kikaparászott a torkából egy nemet.

- De miért nem? – Zendült fel kérlelő hangon Emmett. 

- Azt én is tudni szeretném – Kulcsolta össze a karjait a pincérnő. – Will, néz csak szegénykére, olyan sápadt, mint a hófehér vakolat. Egyáltalán aludtatok ti valamit az elmúlt napokban? 

William ugyan a kérdésre nem válaszolt, de nehéz szívvel beleegyezett a kedves ajánlatba. 

- Hát legyen, nem bánom. De csak egy éjszakára maradunk. Minél hamarabb el szeretnék jutni a fővárosba - Emmett megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mire az életerő elkezdett visszaáramlani a testébe. 

- Nagyszerű! Akkor a munkaidőm lejárta után várlak titeket szeretettel. Addig rendeljetek valamit enni, és mire végeztek, már készen is leszek. 

- Erre nincs semmi szükség… - Vágott Marianne szavába a férfi, majd felállt az asztaltól. – Körbenézünk a városban és egy óra múlva visszajövünk érted a vendéglő elé. 

Nekem így is jó – Mosolyodott el Marianne és intve az előtte gubbasztóknak visszatért a dolgára, a helység pultjához. 

Elhagyva a vendéglő ajtaját Emmett kérdően ugrott a csempész elé, hogy megtudakolja ennek a felettébb különös, hirtelen jött döntésnek a miértjét. 

- Majd meglátod… - Jött a mogorva válasz. 

- Nem lehetne inkább, hogy a vendéglőben maradjak Marianne-el? Nem fogok meglógni, ha ez zavarna.

- Nem azért hoztalak magammal, hanem azért mert ehhez te is kellesz. – Emmett a fejében elkezdte felvázolni a lehető legrosszabb teóriákat. Mégis mihez kellene ő a csempésznek olyan sürgősen? Egyedül talán nehezére esne bankot rabolni, vagy péppé verni valakit? Mert az biztos, hogy az ő segítségére ezekben semmiképp sem számíthat. 

Ahogy sétáltak, egyik szűkebb utcáról a másikra tévedtek a macskaköves úton. Kisebb üzletek, kocsmák sorakoztak fel a házak aljában, melyek mágnesszerűen vonzották az arra megforduló embereket. A fiú fejében az is megfordult már, hogy William talán ivópajtást keresett maga mellé, mikor elhaladtak egy talponálló mellett, bár az ötletet hamar elvetette, mert nem úgy ismerte meg a vörös hajú férfit, mint aki nagy társasági ember módjára koccintana másokkal iszogatás közben. 

- Itt is volnánk – Lépett az egyik sarki boltkirakata elé William, mire Emmett hangosan felmordult.

  - De hiszen ez egy ruhaüzlet!

- Azt én is látom… -A fiú egy pillanatra elhallgatott, majd összerakott egy újabb feltevést. 

- Csak nem Marianne-nak nézel valamit ajándék gyanánt? 

- Nem éppen – Lépte át William az üzlet bejáratának a küszöbét. – Neked lesz, fafejű. Nem mutatkozhatok egy ilyen szakadt külsejű, utcai kölyökkel, még az emberek gyanakodni kezdenek ránk. Ez az utolsó lehetőségünk ruhát nézni, a negyedik kerületi szegénységben nem igen fogunk már több ruhaboltot látni. – A férfi mit sem törődve Emmett felfújt arcával becsukta maguk mögött az üzlet ajtaját. 

Estefelé, miután Emmették találkoztak a megbeszélt időpontban Marianne-val, a lány az otthonába vezette a bevásárlásból visszatért urakat. Ahogy a lakástulajdonos is előre megmondta, az otthona kicsi volt, és egy szűk lakótelep második emeletén foglalt helyet. Bár a falak az összes szobában frissen voltak vakolva, a helység minden zuga szerény bútorzattal rendelkezett. Igaz, a vendégek környezetükkel mit sem törődve, hálásan fogadták el az aznapi vacsorának való ételt, majd azt követően Emmett boldogan viharzott elsőként elfoglalni a fürdőszobát. A fiú a hosszú út után igazán felfrissítő kiváltságnak érezte a meleg vizet, és megmosdás után hamar ledőlt a nappaliban, a számára megágyazott fotelbe. Talán mind közül a lepihenés pillanatának örült a leginkább, azonban az álom nem jött egykönnyen a szemére.

- Fáradt lehet, ha már is elszenderült – Pillantott Marianne a nappaliban kucorgó fiúra, és bár téves volt az állítása, Emmett semmi jelét nem mutatta annak, hogy ébren van. Hirtelen kilépett a fürdőből William is. A nyakában törölköző lógott, és a hajáról is csöpögött a víz. – Egyébként merre jártatok ma? 

- Csak vásárolni voltunk. A kölyöknek kellett pár ruha, a régi göncei mind szakadtak voltak már.

- Vásárolni? Pont te? - Marianne halk kuncogásba kezdett. - Ez még viccnek is rossz… - Megveregette a férfi vállát, majd másfajta hangnemre váltott. 

- Elárulod, hogy miért cipeled magaddal mindenhová ezt a fiút? Mert az biztos, hogy nem a rokonod. Tudom jól, hogy már egy családtagod sincs életben. – William hosszan sóhajtott. 

- A srác egy pénzes üzletember fia, nagy összegért cserében neki kellett volna átcsempésszem a hatodik kerületbe, de… 

- De?

- A nyakamon maradt. 

- Szóval elbaltáztad a munkádat. Ki gondolta volna, hogy még a nagy William is el szokott követni egy, két hibát. 

- Nem vicces. – Szegezte komoly tekintetét Marianne-ra. 

- Ugyan, nem kell ilyen sértődékenynek lenni, csak fogadd el a kritikát.

- Elég egyelőre azt a tényt elfogadnom, hogy a kölyök apja is itt liheg a nyakamba a többi üldözőm mellett. 

-  Hát akkor szabadulj meg a fiútól, vidd el az apjához… Ezt mondanám, de biztos megvan az okod, amiért nem tettél így.  Furcsa látvány, hogy egy tinédzser fiú társaságában jársz, kelsz a nagyvilágban, eteted, ruháztatod… csak nem kedvelted meg a munkád során? – A csempész a kérdést hallva egy pillanatra meginogott. 

- Meg van a magam haszna, amiért magamnál tartom a fiút. Nem kellene mindenbe beleütnöd az orrodat. 

- Én csak Elizabeth helyett is aggódok érted. Örültem volna, ha ismét a bizalmadba fogadsz valakit. Túl régóta hánykódsz egyedül a sötétben, az óta a nap óta…  

 - Marianne, elég legyen – Szólt rá a férfi, nyakából félretéve a nedves törülközőt. – Tudod jól, hogy nem szívesen emlegetem fel az akkor történteket. Felesleges velem foglalkoznod, boldogulok egyedül is. Többé nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, amelyet Elizabethnél… - Lépett a fogas mellé, és leemelvén kabátját az előszoba ajtóhoz lépett. – Máshol fogok éjszakázni – Fordult a lány felé, majd bármiféle tétovázás nélkül elhagyta a szűk lakás világát. 

kép forrása: x

4. Adams Wood

A mozdony kihaltsága hamar feltűnt Williamnek, és ezt látván rossz érzése támadt. Morgolódni kezdett, mikor visszatért a közös fülkéhez, melyben Emmettet hagyta. 

- Megmondtam neki, hogy ne hagyja el a helyét! – Sóhajtott, és kitekintett az ablakon, melyről eszébe jutott a tábla, ami a határon feküdt, és ami feltűnhetett a fiúnak is. Sejteni kezdte, hogy útitársa a kerület számát meglátván távozott az azt követő, legközelebbi megállónál. William biztosra akart menni abban, hogy a dolgok valóban úgy történtek, miképpen azt képzelte, mert a fiatal White eltűnésénél még gyanúsabb volt a többi utas hiánya. Igaz, a negyedik kerületbe érve igencsak megfogyatkozik a vonaton tartózkodók száma, de azért mindig  akad néhány fura szerzet, akik az alvilág kerületét választja célállomásul.

Elindulván, a férfi a vonat kocsi hátulja felé vette az irányt, és a hosszas, üres fülkék után csak a még szegényesebb vagon hátsó ajtaja fogadta, mely mögött vaslánc kötötte magához a mozdony utolsó kocsiját. A csempész csakhogy nem hátat fordított az életveszélyes kijáratnak, mikor ismerős hang segélykiáltását hallotta meg a túloldalról. Ugyan meggondolatlan döntésnek tűnt, de William kitárva a vonat ajtaját kitekintett a döcögős járműről, majd zavaró, éles szél csapott a hajába. Mikor a Nap vakító fényét és az erős szellőt megszokva szemeit ismét kinyitotta, a szemközti szerelvény tetején Emmettet pillantotta meg másik két férfi társaságában. Egyikük lefogván a fiút azt a mozdony széléhez tartotta, mialatt a fekete ruhás alak észrevette a vörös hajú férfit a másik végleten. Az idegen a betolakodó felé fordult, és elhangoztatott valami rövidke mondatot William számára, melyből a csempész a zajos távolság miatt csak néma tátogást olvasott le: megfogtunk.

- Sajnálom, öcskös, itt vége számodra…. – Nézett ismét a fenyegető fickó Emmett irányába, és zsebéből elővéve pisztolyát a fiúra szegezve, ujját a ravaszon tartotta. A fegyver eldurrant, de nem az ismeretlen férfié volt a hangadó, hanem azé, amelyik William kezében termett saját zsebe mélyéről. A golyó eltalálta a nagydarab férfit, az pedig mit sem törődve társával, utolsó leheletet véve megszorította stukkerét, és a csempész helyett a szerelvényeket összekötő láncot vette célba töltényével. A vagonok közti kampó furcsa nyikorgást hallatott a megszenvedett kártól, jóllehet már csak a lélek tartotta össze a száguldó vonat két ezen részét. A másik támadó meghökkent a történtek láttán, és ez az idő épp elegendő volt William számára, hogy az ajtó küszöbéből célozva golyót repítsen a zavart alak combjába is. A megsebzett a rémülettől elengedte a fiú karját, maga pedig egyensúlyt vesztve lezuhant a sebes kocsi tetejétől a cikázó mélységbe. Emmett a kocsi tetejéhez, négykézláb próbált hozzásimulni, hogy véletlenül se járjon hasonlóan, mint elrablói, majd elmászva a vagon elejére tekintetével megkereste Williamet. Észrevéve a lenti, megtépett láncot, a szíve a torkában kezdett dobogni, és az alatta levő vasút is egyre csak cibálta botladozó testét. Az előtte elterülő, törött lánc olyan volt a szemében, mint egy szakadni készülő szénaszál, vagy egy madzag az olló két pengéje között. 

- Kölyök, hallasz engem? – Kiáltott fel William, mire a másik fél bólintott. – Ugranod kell, különben a szerelvény veled együtt válik le! – Emmett nagyot nyelt, mikor letekintett az alatta levő, váltakozó talajra, felállni sem volt képes, nemhogy ugrani. 

- E-ez nem fog menni…

- Ha így állsz hozzá, persze hogy nem fog! – A fiú hangja reszketett, és torka összeszorult valahányszor az ugrást fontolgatta, Az előtte elhelyezkedő instabil rés hegyszerű szakadékként jelent meg előtte. 

- Ide figyelj! Nem lesz semmi gond, el foglak kapni!

- Nem bízok magában! – Ordított le. – Eddig egyszer sem tartotta a szavát, most miért lenne másképp? Ostoba voltam, hogy hallgattam magára, és beleegyeztem, hogy elkísérjen ’hazáig’… 

- Most is ostoba leszel, ha nem ugrasz! Meg fogok mindent magyarázni, csak tedd meg amit kérek! A korai halálodat akarod lelni? Ugye nem? – A fiú a fejét kezdte el rázni, azonban végtagjai a félelemtől odatapadtak a vasút fedelére. – Akkor tudod jól, mi a teendő! Bevallom, háromszor is félrevezettelek, de azok voltak az utolsók. Megígérem, hogy több ilyen nem fog előfordulni. 

- De mondtam már, hogy képtelen vagyok rá! – Kiáltotta, miközben a szemeibe könny futott, a félelem elvette az eszét, képtelen volt már józanul gondolkodni. 

- Megértem, hogy ezt mondod, de gondolj az édesanyádra! Ilyen rövid életet szeretett volna a saját fiának, mikor a születésétől kezdve érted élt? – A kabin láncából vészjósló moraj tőrt fel melybe az egész mozdony beleremegett. – Ezt szerette volna?!

- Nem!! – Jött a hisztérikus válasz. 

- Ezért kell megbíznod bennem, csak most az egyszer! Emmett, kérlek, ugorj! – A férfi kitárta a karjait, hogy sürgesse vele Emmett döntését, aki az ösztönző beszéd hatására kinyitotta szemeit és a szemben fekvő vagon felé emelte figyelmét. Felállt a reszkető fedélen, első lépteit lassan és esetlenül tette meg, mint az újszülött borjú. Mikor az instabil szerelvény váratlanul megcibálta a lábait, a fiú megbotlott, és nem sok kellett akkor ahhoz, hogy az ellenerő magával rántsa a sínekre. Emmett a kocsi elejére kúszva ismét talpra állt, majd megkereste William tettre biztató tekintetét, majd ugrásra készült. Lábai elengedték a vonat tetejét, egy pillanatra úgy látszott, mintha megállt volna a levegőben. A zuhanás még a vágány tetejénél is rémisztőbbnek tűnt, azonban a fiú pontosan William karjaiba esett. A mellettük vadul kalimpáló szerelvény lánca végül elszakadt, és a síneken felfordulva addig forgolódott a távolba, míg fel nem robbant. A katasztrófa hangját hallva a fiú ujjai akaratlanul is belemarkoltak a csempész ruhájába, mert félelmetes volt belegondolni, hogy mi történt volna akkor, ha egy perccel is tovább időzik a mozdony tetején. Emmett agya még az eget rengető történések feldolgozásán járt, mikor William elengedve a fiút, belépett a kabinba és bezárta maguk mögött a kocsi rozsdás ajtaját. 

- K-kik voltak ezek? – Szólalt meg Emmett, kissé remegő hangon. - Talán az apám küldte volna őket?

- Nem hiszem. Az apádnak semmi haszna nem származna abból, hogy megölet téged. Ezeknek rám fájt a foga – A férfi kitekintett a hátsó ablakon, mintha csak leellenőrizné, hogy a két támadó valóban a semmibe veszett, és nem csak puszta illúzió volt az iménti baklövésük. 

- Lenne itt még valami a történteken kívül… - Motyogta Emmett. – Volt velük egy harmadik ember is. 

- És erről miért csak most szólsz?! – Emelte fel a hangját William. 

- Most jutott hirtelen az eszembe. Ha nem rémlik kis híján alig pár perce robbantam fel a vasút kocsival. 

- Mikor láttad utoljára?

- Csak egy pillanat hevére láttam. Mikor a vonat az utolsó megállónál hosszabb ideig csak állt, a két támadó elkapott, majd bevonszolva az utolsó vagonba felráncigáltak annak tetejére. Abban a vagonba láttam egy röpke másodpercre, olyan volt, mintha az egyik férfi átnyújtott volna neki valamit. 

- Nyilván egy fegyver volt – Mormogta William. – Azt állítod, hogy a legutóbbi megállóba érzekéskor láttad? 

- Igen.

- A vonat hosszabb szünetet tartott, mint kellett volna, és az utasok is nyomtalanul eltűntek. 

- Talán ő is leszállt. A gyanított fegyver pedig nem fegyver volt, hanem pénz. – Egyre nagyobb önbizalom járta át a testét, ahogy Emmett érvelésbe kezdett. Ezen még a mogorva csempész is meglepődött, és kezdte úgy felfogni az egész találgatósdit, mint egy detektív játékot. 

- A harmadik fél valószínűleg cinkos volt. Ismerem a fajtáját, ezek még a nap fényétől is féltik a bőrüket, nemhogy fizikailag is kivegyék a részüket a merénylet piszkosabbik felében – Gondolkodott el a férfi.  – Tehát, állításod szerint feltételezett pénzt kapott a másik kettőtől. Vagyis az emberünk még a vonaton van. – Hajtotta le tekintetét a döcögő padlóra, majd hirtelen felkiáltva kezét enyhén homlokához csapta és a fiúra nézett. – Hát persze! A mozdonyvezető! Ő az egyedüli, aki szabályozni tudja a vonat állását minden megállónál, és pár cinkossal együtt ez idő alatt hamar ki lehetett üríteni a járgány kabinjait, mondván hogy technikai hiba lépett fel, várják meg a következő mozdonyt – Emmett nagyokat pislogott a férfi szavain, és mire hozzáfűzni valója akadt a különös feltevéshez, William már rég úton volt a mozdony sofőrje felé. A csempésznek ugyan várnia kellett egy keveset a következő és egyben az utolsó megálló beértéig, mert a többi szerelvényen képtelen volt átjutni, amíg a vonat mozgásban volt. Ahogy a jármű a síneken megállt, William elhagyva a kocsiját kilépett az állomásra, megállt a vasút előtt és várt, hogy annak vezetője is kimerészkedjen. Mire Emmett is beérte a férfit, a csempész mellé állt, amíg mozdony legelső ajtaja kinyitódott, majd megjelent egy idősebb, őszülő, bajszos férfi. 

- Ő volna a mi emberünk? – Fordult William a fiú felé.

- Azt hiszem igen. Ugyanazt a mélykék egyenruhát viseli, amit korábban láttam.

- Maga volna a harmadik cinkos? – Kiáltott a csempész az idegen irányába. 

- Ki kérdezi?

- Az lényegtelen. Csak vallja be, hogy maga volt. Ez a fiú volt az, – mutatott Emmett irányába - akit a társaival együtt megpróbált megölni. 

- Fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Rázta meg a fejét az ismeretlen férfi. Értetlen tekintetét az előtte állókra szegezte.

- Dehogyis nem tudja!

- Egyáltalán nem tudom! És ha most megbocsájtanak, mennék tovább a dolgomra… - Hadarta a mozdonyvezető, ám az útját elállta William, aki a férfi elé lépve, fenyegető tekintettel meredt le a zavart fickóra. 

- Mutassa a zsebeit, mi lappang bennük! Talán egy stukker a kölyökre tartogatva, amíg lankad a figyelmem? – A csempész előhúzta saját fegyverét, majd azt a férfi homlokához szorította. Annak bőre falfehérré vált, arcvonásai valós félelemről tanúskodtak. 

- E-ezt meg mire véljem? – Hebegte. 

- Nem hallotta? Ürítse ki a zsebeit. Különben elbúcsúzhat az életétől. – Reszketésében a sofőr nagyot nyelt,  végül felemelvén kezeit, hagyta hogy William maga rabolja ki a kabátja tartalmát. Néhány jelentéktelen papír fecni, pár érme, egy vezetői igazolvány és egy boríték került ki a ruha kis erszényeiből. Fegyver nem volt köztük. – Ezt meg mire véljem? Egy egyszerű vasutas számára túl nagy fizetség lenne – Tartotta fel az elkobzott borítékot, amelyben kilencezer kredit lapult. 

- Hát, a mozdonyvezetői állásból valóban nem jönne össze ennyi pénz – Kezdett neki az idősebb férfi. – Alig volt egy órája, hogy a vonatra felszállt két alak, akik arra utasítottak, hogy fél óra alatt ürítsem ki a vonat belsejét. Nem adtak indokot a kérésüknek, így nem voltam hajlandó teljesíteni amit kértek, azonban magához hasonlóan pisztolyt rántottak és halálosan megfenyegettek, így nem volt más választásom. Miután megtettem amit kértek, egyikük a kezembe nyomott egy borítékot, és azt mondta, hogy a hallgatásomért cserébe kapom, és ha nem teszek úgy, ahogy mondják, akkor megkeresnek és végeznek velem ahogy a családommal is. 

- Érdekes kis történet - Jegyezte meg a csempész. – A két fickó származásáról semmit sem tudott meg, mialatt az együttműködését erőszakolták ki? 

- Az égvilágon semmit. Higgye el, ez minden, amit tudok, és ezzel most minden szerettemet veszélybe sodortam.

- Ezt csakis magának köszönheti – Szólalt meg William, hangjában az együttérzés halvány szikráját sem mutatva. 

- Nem volt más választásom, különben helyben végeztek volna velem. Egy valamit mégis hallottam az egyik fickótól – A vörös hajú férfi épp, hogy ellépett a megrémült mozdonyvezetőtől, a különös mondatra ismét megfordult. – Nem hallottam tisztán, de valami ilyesmit diktált a hátam mögött a másiknak: itt rejtőzik a Vörös Róka a mozdonyon, eldurran a vadászpuska, tenni kell a kártevők ellen – Ugyan az egymást követő mondatok badarságnak tűntek, Williamről lesütött, hogy nagyon is értette az üzenet jelentését. – Mikor a két férfi észrevette, hogy hallgatóztam, csak annyit mondtak, hogy adjam át ezt az üzenetet a Vörös Rókának, tudni fogom, hogy ki lesz az. Hallottam már az évek alatt a Vörös Róka néven futó ördögről, úgy tudom évek óta körözik. A fivérem rendőr, gyakorta mesélt nekem erről a láthatatlan csalóról, a név nélküli gyilkosról, de sosem hittem volna, hogy egyszer személyesen fogok találkozni vele. 

Nem tűnik túlontúl meglepettnek – Állt William ismét a férfi elé, aki erre halk kuncogásba kezdett. 

- Nem, nem vagyok. De a fivérem az én helyemben bizonyára kiugrana most a bőréből. 

- Értem… - Mondta a csempész, majd lepillantott a vasutas egyenruhán lógó cédulára, és leolvasta onnan a férfi nevét. – Adams Wood, remélem tudja, hogy mi következik most. Megígérem, hogy sem a fivérének, sem a családja többi tagjának nem esik bántódása, senki sem fogja többé zargatni őket. 

- Tudom jól – Suttogta. Amikor meghallottam a vonaton a Vörös Róka nevet, már akkor tudtam, hogy mi fog várni rám. Akit két ilyen nagy személy el akar hallgattatni, az hiába bujkálna tovább a sötétségben, bárhol megtalálnák. Vénember vagyok már, de a halált bátra vállalom, így legalább a családomat megmenthetem. 

- Pontosan – Emelte ismét a férfi homlokához pisztolyát. 

- Állj! – Kiáltott közbe Emmett, váratlanul kettejük közé ugorva. – Miért akarod kivégezni ezt a férfit? Hallottad, hogy ártatlan! 

- Túl sokat tud. Előbb vagy utóbb mások jönnének megtenni helyettem. Így csak kedvezek neki, enyhítek a várakozáson, a fájdalmain.

- Azzal, hogy egy golyót akarsz repíteni a fejébe?! – Makacskodott a fiú.

- Azzal, hogy feloldozom a  rettegés súlya alól! Ezért most állj félre!

- Én ugyan nem fogok!

- Emmett, ne pendítsd a húrt, amíg el nem szakad! Azt mondtam, hogy állj félre, különben vele veszel!

- Hát legyen! De amíg én itt vagyok, nem hagyom, hogy embert ölj – William ujja a ravaszra tévedt azt a fiú fele tartva. Mélyen a dacos szemekbe nézett, karja meginogott, a máskor határozott végtagjai most mozdulatlanok és tétovák voltak. Végül fegyverét leemelte szembeállóiról. Emmett nagyot sóhajtott, nem gondolta volna, hogy William a legvégére csak a szavaival tűnik eltökélt gyilkosnak. A csempész váratlanul megindult az állomásról kivezető út fele, egér utat hagyva az idős férfinak. William sem gondolta volna, hogy pont az a személy fog felé egy köszönömöt kiáltani, akit alig egy perccel ezelőtt próbált eltenni láb alól.

- Ne nekem köszönje, hanem annak az idegesítő kölyöknek, ott – Mutatott Emmettre. – De attól, hogy ma életben maradt, még ne kezdjen örülni. Sokan fognak még jönni, mind hozzám hasonlók, akik egy percig sem fognak hezitálni az életén – Szólt Adams Wood irányába, majd a nem sokkal köztük álló fiúra nézett. Hosszasan figyelték egymást, majd szavak nélkül intett Emmettnek, és a fiú ezt észrevéve a férfi nyomába eredt. Az állomáson maradt mozdonyvezető még sokáig figyelte a napnyugtában távozó két alakot és a festői tájat fürkészve arra gondolt, hogy most az egyszer ő fog mesélni a fivérének tolvajokról, rendbontókról, gyilkosokról és egy fiúról, aki látszólag meglágyította a Vörös Róka szívét.